A múlt héten Jeollabuk tartományban jártam, mely Szöultól délre található, s gazdasága, termőföldjei okán Korea éléskamrájának vagy rizses bödönének is nevezik. A tartomány székhelye ad otthont immár 15 esztendeje a Jeonju Nemzetközi Filmfesztiválnak.
A város ezenkívül nevezetes még arról, hogy a Koreát 500 éven keresztül uraló Csoszon királyi dinasztia és az egyik jellegzetes koreai étek, a bibimbap szülővárosa. Ezen túl itt maradt fenn a legnagyobb kiterjedésű (800 építményt számláló) hanok falu (hanok = tradicionális, kőből és fából épített, jellegzetes koreai házacska).
A fesztivál épp az idei évtől felfrissített profillal jelentkezett: a nemzetközi program mellett, a hangsúlyt a fiatal/kezdő koreai független filmes rendezőkre helyezték, úgyhogy sok reménybeli Kim Ki-duk szárnypróbálgatásait lehetett megtekinteni, amit próbáltam is szorgosan abszolválni. Mindeközben az is világossá vált, hogy míg a jó koreai filmek sokszor nagyon erőszakosak és nagyon emlékezetesek, a rossz koreai filmek még annál is sokkal erőszakosabbak és nagyon-nagyon rosszak. Mert amikor egy rossz filmben töri valaki aprólékosan ripityára a saját kezének ujjait egy nagy kalapáccsal, majd vágja le azokat egy baltával és fogyasztja el az így előkészített testrészeit - na, az tényleg elég fárasztó és értelmetlen (érdeklődők számára a film címe: Mizo). Ez a jelentkező egyébként valószínűleg Park Chan-wook szeretne lenni, ha nagy lesz, ugyanis a kézdaraboló ráadásul még szerelmi viszonyba is keveredett a saját lányával (á la Oldboy). [Egyébként valami rejtélyes oknál fogva a nagyon rövid koreai családneveket hosszabban/több betűvel romanizálják, így lesz a 'Pak'-ból Park az átírásban, valamint némileg érthetőbb módon, az eredetileg egyetlen i hangot tartalmazó családnévből "Lee". Szóval a Park Chan-wook rajongók figyelmébe ajánlom a rendező nevének valódi, koreai kiejtésmódját, mely magyarra átírva így hangzik: Pak Csan-uk.]
Az egyhetes kiruccanásnak köszönhetően éppen nem voltam már Szöulban, amikor pont azon a metróvonalon, melynek közelében lakom, május 2-án egymásnak ment két szerelvény az alagútban. (Mióta itt vagyok, nagyon megszaporodtak errefelé a szerencsétlenségek!) Jeonjuba expressz busszal utaztam - összességében úgy tűnik, hogy errefelé a buszutazás a domináns közlekedési mód a városok között, ezt jelzi az is, hogy a Szöultól 200 km-re fekvő Jeonjuba például 10 percenként (!) indulnak buszjáratok. (Mondjuk pont a filmfesztiválon láttam egy dokumentumfilmet arról, hogyan csinálta/ja ki a vasúti közlekedést a privatizáció Koreában.)
A kirándulás talán legviccesebb része minden esetre a szálláshely volt. Ugyan a kb. 600 000 lakosú Jeonjuban valószínűleg van nagyon sok szálláslehetőség, de az angol nyelvű cybertérbe nem nagyon vannak ezek bedrótozva, úgyhogy 10 nappal a fesztivál előtt már igencsak kétségbe voltam esve, hogy az angol nyelvű szállásfoglaló oldalakon nem találok szabad szobát. Ekkor érkezett az infó a fesztivál sajtóirodájából, hogy újságírók számára két hotelben tudnak kedvezményesen szobát foglalni. Igen megörültem és azonnal kértem tőlük egy szobát - mondták: pontosan a buszpályaudvarnál lesz, ahová majd érkezem. A buszúton kezdtem el olvasni az útikönyv Jeonjuról szóló részét, melyből kiderült, hogy a buszpályaudvar környéke tele van ún. "love motelekkel", melyekben a szobákat akár néhány órára is ki lehet bérelni. Ekkor már kezdtem érezni, hogy hamarosan meg fogom tapasztalni, milyen egy love motel belülről (bár igaz, hogy koreai filmekben láttam már ilyet). Ekkor világossá vált az is, hogy amit furcsa és "költői" névnek gondoltam korábban (Baekje szerelmes dala - ez volt a szálloda neve!!!), az nagyon is beszédes inkább. Kívülről semmi különös nem volt az épületen, belépve a falon azonban máris volt egy igényesnek nem igen nevezhető meztelennős festmény. A szobát érdekes kettősség jellemezte: egyrészt a szériafelszereléshez hozzátartozott a - még a szöuli szállodáménál is nagyobb - lapostévé, asztali számítógép, hideg és melegvizes vízautomata, másrészt a love motel jellemzők is világosak voltak: ágyra néző tükör, ruhásszekrények hiánya, vörös fólia az ablakon, a szobában eltöltött időt mérő óra :)
Minden esetre sajátos koncepció a nemzetközi újságírók elszállásolására, de tulajdonképpen a célnak megfelelt, és tény, hogy még olcsó is volt. A love motel után már meg sem lepődtem a fesztivál "shuttle bus" dekorációján:
Egyébként egy egész flotta ilyen buszuk van ott Jeonjuban, ezt a dekorációt több színben és kivitelben is sikerült megcsodálnom az egy hét alatt. Ezek fesztiválidőn kívül nyilvánvalóan partibuszok, a plafonon színes égősorok adják a mulatni vágyóknak a hangulatvilágítást, és gondolom a busz elejében elhelyezett nagyképernyős tévé szolgál segédeszközként a buszos karaoke-záshoz :) Tudnak élni, az biztos!
A divatkiegészítőknek is egy új változatával ismerkedhettem meg Jeonjuban:
Az ilyen jellegű gondolatébresztésre pedig nagy szükség van errefelé, ugyanis a házasodási kedv a béka feneke alatt van Koreában: 10 emberből mindössze 4 él házasságban, és mivel a koreai nők nem akarnak feleségül menni a sok, vidéken élő gazdálkodóhoz, nem is meglepő, hogy nem koreaiul van a kérdés a csinos zakón, hiszen sokaknak kell külföldre mennie feleségért :)
Az idei filmfesztiválnak volt több magyar vonatkozása is. Egyrészt a Jeonju Digital Project keretében, a fesztivál támogatásával készült el Pálfi György Szabadesés c. filmje, melynek a bemutatóját a fesztiválon tartották. Ezen kívül vetítették a tavaly francia produkcióban készült dokumentumfilmet Tarr Béláról,
a vetítés után pedig egy koreai filmtudós tartott egyórás előadást Tarr művészetéről. Elkötelezett Tarr-rajongóként koreai nyelven, angol tolmácsolás nélkül hallgattam végig az előadást - azt hiszem, ha valaha meghirdetik a legelszántabb Tarr-rajongók versenyét, nekem ott komoly esélyeim lesznek :)
Ezek után már igazán meg sem kottyant Frederick Wiseman (Tarr Béla-i mértékkel mérve rövid) 244 perces dokumentumfilmjének megtekintése (At Berkeley) - melyet egyébként mindenkinek a legmelegebben ajánlok, aki úgy általában érdeklődik a felsőoktatás világnak kérdései iránt...
A sok filmnézés után zárásként elzarándokoltam a híres jeonju-i hanok faluba, ahol ilyen csinos építmények sorjáztak:
A házikók nagy részében szállást is kínálnak egyébként a tradicionális lakhatás iránt érdeklődő turistáknak, azonban ezen a képen jól látható, hogy a tradíciókban is ismerik a mértéktartást, ha vendéglátásról van szó:
Pedig azt olvastam, hogy ezek a tradicionális építmények az ősidők építőmestereinek bölcsessége nyomán eleve télen melegek, nyáron hűvösek. De minek is bízzák magukat az ősök bizonytalan bölcsességére, mikor az LG világszínvonalon ontja a légkondicionálókat?!
Ez pedig nem tudom mi, de ezt is a hanok faluban láttam - én csak a Prada-t meg a Chanel-t értem belőle:
