Az előző bejegyzés űrkikötői sétája után következzen most az Alien-téma. A múlt héten ugyanis megkaptam az igazolványt arról, hogy hivatalosan regisztrált Alien vagyok Dél-Koreában (Alien Registration Card).
Ennek alkalmából röviden megemlékezem arról, hogy is mennek itt az adminisztrációs ügyek. Mert például kis hazánkban - annak ellenére, hogy az ügyeletes Háry János néhány éve ott is azt ígérte, hogy majd egy söralátétnyi papíron lehet adóbevallást készíteni - olyan döbbenetesen bonyolult minden adminisztráció, hogy nekem néha még felsőfokú magyar nyelvtudással is komolyan meggyűlik a bajom az űrlapok kitöltésével, és a tennivalók megértésével. Ebből kiindulva meg sem próbáltam elképzelni, hogy itt mi fog majd történni, amikor bankszámlát próbálok nyitni vagy mobiltelefonszámot próbálok intézni magamnak.
Helyi bankszámlára azonnal szükségem volt, mert az ösztöndíjat érkezés után oda utalták - úgyhogy érkezésem másnapján neki is láttam a feladatnak. Miután szorgos guglizás után kiderült, hogy az itt élő ismerős által javasolt banknak van egy kirendeltsége az Alien regisztrálók irodaházában is, úgy gondoltam, legjobb lesz odamenni, ott tuti, hogy nem lepődnek meg azon, hogy egy külföldi, akinek még normális helyi lakcíme sincsen, számlát akar nyitni, és biztos van valami lebutított eljárásuk ilyen esetekre. Mivel semmilyen tapasztalatom nem volt még arról, hogy pl. egy bankban a hivatalnokok mennyire beszélnek/értenek angolul, ezért próbáltam biztonsági megoldásra törekedni. (Mostanra elmondhatom, hogy alulbecsültem a hivatalnokok általában vett angoltudását, mert ha beszélni nem is tudnak, általában mindenhol értik az angolt.)
Lényeg, hogy itt az a nagyon nagyszerű, hogy azoknak is, akik mondjuk nem beszélnek angolul, nagyon kidolgozott és elég jól követhető technikáik vannak arra, hogyan értessék meg kézzel-lábbal magukat az idegenekkel. És a technika lényege nem az, hogy lassabban és hangosabban mondják koreaiul, hogy mit kell csinálni (a hangosabb beszéd nyelvi korlátokat legyőző erejében valószínűleg csak a magyar lakosság egy jelentős szegmense hisz továbbra is :) Mindebben valaminemű összefüggést sejtek azzal, hogy a koreai írás híresen logikus és világos szabályokra épül, igen áramvonalas kidolgozású, ami végül is a kommunikáció egyik alapköve, és lehet, hogy ez a kommunikációs képességek/technikák más területére is hatással van. Mondjuk az is nagy előny, hogy mindenkinek van okostelefonja, és már írja is a fordító programba, amit mondani akar (állati gyorsan tudnak koreaiul gépelni érintőképernyőn, bámulatos!).
A bankban minden pompásan ment, lett rögvest bankszámlám, bankkártyám, internetes hozzáférésem a számlámhoz, és az is kiderült, hogy egyetlen fontos dolog van, ami nélkül semmit nem lehet itt elintézni: egy darab koreai mobilszám. Magam azt gondoltam, hogy olyanom nekem a repülőről leszállva azonnal lesz, hiszen hoztam a gondosan szolgáltató függetlenített Nokiámat és az első útba eső mobilshopban venni akartam bele egy koreai SIM-kártyát. Volt is nagy meglepetés, amikor a repülőről leszállva nyomban kiderült, hogy Dél-Korea annyira spéci hely, hogy itt egyáltalán nem működnek az európai/amerikai mobiltelefonok, mert annyira más az adattovábbítási szisztéma, hogy egyáltalán nem kompatibilis semmivel (nem elég SIM-kártyát cserélni). A világ globalizáltságáról alkotott elképzelésem egyszerűen nem tette lehetővé, hogy ez az egész bármilyen szinten felmerüljön bennem, úgyhogy eszembe se jutott ennek a kérdésnek utána nézni indulás előtt. Viszont a banki esetből világossá vált, hogy mielőbb be kell szereznem egy helyi mobiltelefont.
Az alien-regisztrálás is egyszerűen ment, ahhoz természetesen volt angol nyelvű űrlap, és a vízum, meg az ösztöndíjpapírok leadása után nem volt más feladat, mint kivárni, hogy elkészüljön a plasztik kártya, és a megadott időben visszamenni érte. Egyébként az Alien-regisztráló hivatalba valószínűleg tényleg járnak idegenek repülő csészealjakkal is, mert ennek az épületnek, ami pontosan a hivatalhoz legközelebbi metrómegállónál található, nyilvánvalóan leszállópálya van a tetején:
A mobilprobléma megoldásához is a bevált biztonsági megoldást választottam, elmentem abba a városrészbe, ami köztudottan a Szöulban élő külföldiek főhadiszállása (Iteawon), ahol reméltem, hogy nem fognak meglepődni azon, hogy egy külföldi két éves hűségidő nélkül akar készüléket helyi telefonszámmal - ugyanis itt is a hűségidő+előfizetés az alapmegoldás, és valójában a nagy mobilszolgáltatók hivatalos kirendeltségei nem is igazán forgalmaznak feltöltőkártyás megoldásokat. Azonban Iteawon-ban az egyik ilyen hivatalos kirendeltségen rögvest rajzoltak nekem egy rögtönzött térképet arról, hogy hová menjek, ahol azonnal kapok akár új, akár használt telefont és fel is töltik nekem rá az első adag kreditet.
Így esett, hogy másfél héttel megérkezésem után, egy Samsung (természetesen, mi más!) mobiltelefon és koreai mobilszám megszerzésével lezárult beilleszkedésem első szakasza. A legfőbb különbség ugyanis az első másfél hétben köztem és az átlagos szöuli között egyáltalán nem az volt, hogy máshogy nézek ki, és lényegében csak a katonák és a rendőrök magasabbak nálam, hanem hogy a metróban, a buszon, a mozgólépcsőn és az utcán nem volt a kezemben egy okostelefon, amin valamit éppen bizgerélek. E különbség felszámolása óta szerintem, teljesen hatékonyan olvadok bele a szöuli tömegbe...
