Most, hogy kis hazánkban sikerült olyan kormányt alakítani, amelyben egy szál nő sincs, szentelek egy posztot annak, hogy egy, a modern kor jelenségeivel valóban szembenéző, a fejlődést, az emberek (és köztük a nők) jobb közérzetének szempontjait is szem előtt tartó rendszerben hogyan próbálják tudatosan ledolgozni azokat a – valóban nagyon jelentős – tradicionális, történelmi hátrányokat, amit 500 év konfucianizmus teremtett a nők helyzetét illetően.

A koreai spiritualitást meghatározó korai rendszerek, mint a sámánizmus vagy a buddhizmus, viszonylag megengedőek és toleránsak voltak a nőkkel szemben. A sámánok döntő többségben maguk is nők – bár ez tradicionálisan egyfajta elszigeteltséget, kitaszítottságot is jelent, mivel különleges adottságuk nemcsak tiszteletet, de bizonyos fajta félelmet is keltett velük szemben. A nők státuszának alapvető megrendülése a konfucianizmus hivatalos állami ideológiává válásához kötődik. Például a nőkre, azután, hogy gyermeket szültek, a saját nevük helyett már kizárólag csak úgy hivatkoztak, hogy "XY anyja". Ha az apa meghalt, a legidősebb fiú lett a családfő, a nők nem örökölhettek, és az oktatásból is kiszorultak. A nők külvilággal való érintkezése is rendkívül korlátozott volt, bár csak az előkelő családokban, mert a szegényeknek nem volt választásuk, dolgozniuk kellett, így szükségszerűen nem ülhettek lefátyolozva egy szobában. Az arc eltakarása egyébként a felsőbb osztályokban a 17. századtól vált elterjedté, majd a 19. században kezdett a legkülönfélébb társadalmi osztályokban általánossá válni. A szigorú konfuciánus hierarchiában az egyik fontos reláció a feleség abszolút alárendeltsége a férjjel szemben. A konfucianizmusban az egyetlen ünneplendő női tulajdonság az "anyaság". Ezért is robbantott ki tiltakozást a koreai feministák körében, amikor végre ugyan került női portré az egyik koreai bankjegyre, de nem a megfelelő okból. Az 50 000 won-on (a legnagyobb címlet Koreában) Shin Saim-dang látható, akinek az a legfőbb érdeme, hogy világra hozott egy híres konfuciánus tudóst.

Koreában hagyományosan a társadalmi berendezkedés a 20. században is arra épült, hogy a nő maradjon otthon és őrizze a családi tűzhelyet. A munkahelyek teljes mértékben férficentrikusak – nem igen adnak lehetőséget arra, hogy nők gyermekvállalás mellett dolgozzanak (szülési szabadság, bölcsődei, óvodai ellátás hiánya). A konfuciánus rend szerint az is nehezen elfogadható (még sokkal nehezebben, mint nyugaton), hogy egy férfinek női főnöke legyen. 

Azonban itt az utóbbi időben a modern kor hozta új helyzetet (a magasan képzett nők aránya drasztikusan emelkedik, a munkaerőpiacnak szüksége van a nőkre, a képzett nők szívesebben vállalnak gyermeket, ha mellette a karrierjükről sem kell lemondaniuk) nem új ideológiai maszlaggal próbálják leönteni és elfedni, hanem a valós problémára valódi választ keresnek. Az elöregedő társadalom, a gyermekvállalási hajlandóság alacsony volta itt is félelmetes jövőt ígér, ha nem sikerül érdemben változtatniuk a tendenciákon. 

Minden esetre a biztató jelek közé tartozik, hogy történetében először, Dél-Koreának nöi elnöke van. Park Geun-hye beiktatása óta különféle nőbarát változtatásokat hajtottak végre a kormányzati politikában, és példát próbálnak mutatni az üzleti szektorban is. Az állami többségi tulajdonú Koreai Ipari Bank elnökévé például a női alelnököt léptették elő - így addig példátlan módon lett vezetője egy pénzügyi cégnek nő Koreában. Mindezek a változtatások persze csak nagyon hosszú távon hoznak majd jelentős eredményt, de vannak olyan példák, melyek az üzleti szektorban is ösztönzik a változást. Például a Koreában működő nemzetközi cégek már hosszú ideje nőbarát környezetet próbálnak teremteni, így a legfelkészültebb, legjobban képzett női munkaerőt a felmérések szerint ők halásszák el a koreaiak elől - a jobb munkaerő pedig több profitot jelent.

A koreai nőjogi küzdelmek és a feminizmus erejét és sikerét az is mutatja, hogy idén 16. alkalommal rendezték meg Szöulban a nemzetközi női filmfesztivált. A vetítőtermek igen szép forgalmat bonyolítottak végig – döntően fiatal, húszas éveikben járó nézőkkel (köztük sok férfival!) voltak tele a vetítések. Igazán biztató volt látni, hogy a koreai nők problémáit tárgyaló dokumentumfilmek nagy multiplex termeket képesek megtölteni nézővel.

A női filmfesztiválok hagyományos erőssége, a dokumentumfilm ezúttal is kitett magáért – húsbavágó női témákban nem volt hiány. A Let's Dance című film például olyan nőket szólaltatott meg, akik – a hivatalosan itt a mai napig bűnténynek számító – abortuszon estek át. A kriminalizálás természetesen itt sem szünteti meg magát a jelenséget, viszont azt is belátták, hogy a nőket ezért bíróság elé állítani értelmetlen, úgyhogy ha nagyon ritkán volt is abortusszal kapcsolatos per, abban orvosokat idéztek bíróság elé – ezért is szerepelhettek arcukat vállalva az interjúalanyok a filmben. 

A második világháború idején a japán hadsereg által szexuális rabszolgának elhurcolt 200 000 ázsiai (döntő többségében koreai) nő, az ún. "comfort woman"-ek ügye mind a mai napig rendezetlen – a japán kormány nem ismerte el hivatalosan, hogy bűncselekményt követtek volna el a javarészt tizenéves lányok elrablásával és prostitúcióra kényszerítésével. Byun Young-joo rendezőnő az 1990-es évek közepén megörökítője és segítője is volt az akkor még viszonylag nagy számban élő áldozatoknak, hogy a nyilvánosság elé lépve, demonstrációk szervezésével is felhívják a figyelmet a korábban elhallgatott bűncselekményre. A fesztivál idén levetítette a három dokumentumfilmet, melyek az 1990-es évek második felében készültek (The Murmuring, 1995, Habitual Sadness, 1997, My Own Breathing, 1999). A mindmáig rendezetlen kérdéssel azóta is több művész foglalkozik Koreában, például Lee Chang-jin.

A múlt hétvégén a szöuli kortárs művészeti galériában is alkalmam volt tapasztalni a helyi girlpowert: a kiállítások döntően vagy női művészeket állítottak ki (válogatás ázsiai képzőművésznők munkáiból, Shirin Neshat retrospektív), vagy kifejezetten női tapasztalatokat jelenítettek meg (Jesper Jones videóinstallációi).

Vagyis Korea és Szöul nemcsak a "Család és nemi egyenlőség minisztériumának" (merthogy itt ilyen is van) felállításával, vagy a szupermarketek bejáratához közeli, a gyerekekkel bevásárolni induló nők számára a logisztikát megkönnyítő női parkolókkal fejezi ki szándékát és képességét a változásra, hanem szofisztikált eszközökkel is. Mindeközben Magyarországon...