A múlt héten betekintést nyerhettem az ügyintézés koreai módjának néhány újabb műhelytitkába. Pénteken elmentem szintfelmérőt írni a nyelviskolába. Koreai nyelvtudásom szintjét felmérni ugyan nem bonyolult dolog, hiszen az nincsen neki, de rendnek kell lennie, úgyhogy ez alkalomból ellátogattam a Korea Foundation kettes számú hadiszállására, ahol a nyelvtanfolyamokat tarják.
Ebben a szerény kis odúban, a 19. emeleten történt mindez:
Nem mintha a szintfelmérő az éjszakába nyúlt volna, de ha már arra jártam, megörökítettem a környéket esti pompájában is, mert elég jól nézett ki (habár mobiltelefonnal fényképezve nem annyira ütős):
Ez a nyelvtanfolyam amolyan ajándékféle, amire bárki beiratkozhat, aki legalább három hónapot tartózkodik Koreában. Önkéntesek tartják az órákat, és mivel elég nagy az érdeklődés (főleg persze a kezdő szinteken), nem is annyira egyszerű bekerülni. Minden esetre az érdekes rész az épület első emeleti előterében kezdődött, ahol érkezésemkor már kb. 30-40 ember álldogált kicsit kusza sorban a lifthez vezető folyosónál. Ránézésre is világos volt, hogy ők a nyelvet tanulni vágyók, mert nemcsak kinézetük, de sorbanállási fegyelmük sem volt koreai jellegű. Pedig ez a sorbanállás - most már biztos - központi fontosságú dolog. Nemcsak a világ rendjét hivatott kifejezni és megerősíteni, de valószínűleg méri az idő múlását, kifejezi a dolgok összefüggését, mentális tárképet rajzol a cselekvések eltervezéséhez... E sok emelkedett gondolat az alatt a kb. 15 perc alatt jutott eszembe, mialatt az előtérben gyülekező Alieneket a két koreai önkéntes körülbelül 5-6 alkalommal rendezte újabb és újabb (rejtélyes) logika szerint sorokba, és próbálta rávenni arra, hogy tényleg felismerhető sormintát alakítsanak ki. Csak a legvégén vált némiképp érthetővé, hogy mi történt: ugyanis "liftnyi" adagokba rendezték a végére a várakozókat, hogy aztán hatékonyan juttathassák át a csoportokat a biztonsági kapun és szállítsák fel őket a 19. emeletre. Viszont az egészet állati bonyolult koreográfiában csinálták, de tény, hogy a végére egészen racionális megoldás kerekedett ki belőle...
Ugyanez az egész dolog fenn, a 19. emeleten újrakezdődött. Ott a feladat jelentkezési űrlapok kitöltése volt, illetve a tudásszintek felmérése zajlott - ránézésre irdatlan káoszban, amiről azt képzeltem, az egésznek sose lesz vége, és végképp nem értettem, hogy mit történik. Mivel az önkéntesek már az új feladatok megoldására koncentráltak, a sorbanállás koreai felügyelők nélkül egy pillanat alatt szétzilálódott. Viszont hamarosan észrevettem, hogy ismét kezdenek a dolgok, rejtélyes és érthetetlen szisztéma szerint, mégis sorrá alakulni. Egy nagy üres terem egyik felében álldogáltak a lifttel felérkezők, akik láthatóan maguktól már nem tudtak sorban állni, viszont egy asztalrendszeren keresztül az önkéntesek megint szépen egy fal mellett álló, kitöltött lapokkal rendelkező sorrá konvertálták őket, látszólag kaotikus, ám mégis nagyon hatékony módon. Tulajdonképpen az egész, ahhoz képest, hogy mennyien voltunk, nagyon gyorsan véget ért, úgyhogy most remélem, hogy hamarosan beférek egy kezdő társalgás csoportba. Addig is tovább csiszolom házilag a koreai ábc-re vonatkozó ismereteimet, hogy kezdésre az olvasás már minél könnyebben menjen.
Az egész dolog nagyon tanulságos volt: látni ahogy az itteniek "nagyon dolgoznak". Ez a nagyon dolgozás ránézésre azt jelenti, hogy állandóan csinálják a valamit, ami sok lépésen keresztül fog elvezetni a végére a logikus megoldáshoz. A sorbaállítást és a sorok újrarendezését mindig nagy elánnal végezték. Sokat és állandóan dolgoznak, az biztos. Az illatszerboltokban például, ha egy krém papírdobozban van, akkor az minden nyíló élénél (tehát legalább 6-7 helyen) van kis celluxdarabkával leragasztva - mennyi munka az, az összes krémet végigragasztgatni az összes üzletben?! Pedig biztos, hogy nem attól félnek, hogy valaki kilopja a krémet a papírdobozból. Arra senkinek nem lenne amúgy sem esélye, hiszen miden polc mellett áll egy eladó is.
Az irodaházban pedig volt fehér kesztyűs meghajló ember, aki az ajtón belépőket meghajlással üdvözölte. A liftnél pedig volt liftelosztó ember, aki megmutatta, melyik lift a következő, és a fali panelen betáplálta az emeletet, ahová menni akartál, mivel belül a liftben nem is voltak gombok! Az az egymillió munkahely, amit nálunk csak ígért a kormány, itt csak meghajlóemberből és liftkezelőből megvan egyetlen kerületben.
A pénteki kaland másik hozadéka pedig az volt, hogy találtam egy igazán kellemes helyet, ahol kifejezetten boulevard-hangulat volt. A fenti csillogó üvegtorony ugyanis egy kis patakocskához közel van, aminek partján kellemes kávézók vannak, a patak medrében pedig sétány fákkal:
Este pedig a patakpart kifejezetten a romantikára vágyó párok sétányává alakul:
Azt hiszem eddig ez az első környék, ami - a hatalmas üvegtornyokkal együtt - kifejezetten kellemes, emberléptékű dolognak tűnt. Biztos, hogy nagyon fontos szere van ebben a növényeknek, ugyanis ebben a városban alig-alig látni zöldet, ez a patakpart a maga fáival kifejezett felüdülés volt...
