tereza (is back) in Seoul

Az elmúlt hétvégéket park- és múzeumjárással töltöttem, úgyhogy következzen most először egy kis beszámoló a környékbeli parkokról. Mindenek előtt meg kell követnem Szöult, amiért a korai posztok egyikében arról értekeztem, hogy milyen csúnya egy város ez, merthogy híján van a várostervezésnek. Az átgondolt várostervezés hiányának tényleg vannak utcaszintről nézve előnytelen esztétikai következményei, de ha egy kicsit magasabbra megyünk és az évszak sem a szmötyis későtél, hanem mondjuk tavasz vége, akkor mindjárt más benyomásokat szerezhetünk.

Itt az ideje, hogy írjak végre valamit a koreai étkezési szokásokról és ételekről is. Az, hogy magam nem vagyok egy nagy gourmand, már abból is világos lehet, hogy ezt a témát nem siettem el. Azok közé tartozom, akiknek a kajálás lényege kimerül abban, hogy életben maradjanak, és ha ezt meg lehet oldani különösebb kellemetlenségek nélkül, akkor én már elégedett vagyok. Kulináris szofisztikáltságomat tökéletesen tükrözi, hogy kedvenc ételem a sült krumpli, emellett ízlésbelileg (nem ideológiai alapon) amolyan vegetáriánusféle vagyok - ha lehet választani, nem eszem húst, mert nem szeretem, de egy vájling töpörtyű mellett sem halnék éhen (ha jó ropogósra sült :), bár nagyon sok, viszonylag hétköznapi húsétel mellett is hosszan hajlandó lennék éhezni... 

Miközben én ifjú és mindenre elszánt koreai rendezők filmjeit figyeltem Jeonjuban, fontos ünnepségek zajlottak országszerte. Koreában a negyedik holdhónap nyolcadik napján (ami idén május 6-ára esett) ünneplik Buddha születésnapját. Szerencsére azonban ez több hetes ünnep, úgyhogy nem maradtam le semmiről, mivel a fejleményeket már április végétől figyelemmel kísérhettem Szöulban.

A múlt héten Jeollabuk tartományban jártam, mely Szöultól délre található, s gazdasága, termőföldjei okán Korea éléskamrájának vagy rizses bödönének is nevezik. A tartomány székhelye ad otthont immár 15 esztendeje a Jeonju Nemzetközi Filmfesztiválnak. 

Ma a koreai-magyar diplomáciai kapcsolatokról lesz szó egy tegnapi konferencia apropóján. A magyar-koreai kapcsolatoknak ugyanis van néhány szimbolikus jelentőségű összetevője. Ezek közül az egyik, hogy a dél-koreai himnusz szerzője, An Ikhte az 1930-as évek végén Budapesten ösztöndíjasként például Kodály Zoltánnál tanult zeneszerzést. A másik jelentős és a koreaiak által is nagy becsben tartott szimbolikus tett, hogy 1989. február 1-jén, a volt szocialista blokkból elsőként Magyarország vette fel (a legmagasabb szintű, nagykövetek kölcsönös delegálásával járó) diplomáciai kapcsolatot a "kapitalista Koreával".  

A türelmetlen törzsolvasók nyomásának engedve ma visszatérek a klaviatúrához, hogy elkezdjem bepótolni az utóbbi időben felhalmozódott posztolási lemaradást. Az történt ugyanis, hogy lassan beépültem az itteni magyar, illetve az itteni filmes események áramába, úgyhogy a könyvtárazás és filmnézés mellett egyre több társasági esemény veszi el az időt a blogírástól. Vagyis az aggódók megnyugtatására közlöm, hogy nem utaztam éppen az itteni legfontosabb nyaralóhely (Jeju-sziget) felé a szerencsétlenül járt kompon, a filmszakos egyetemistáknak pedig üzenem, hogy ebből kifolyólag ősszel is lesz filmelmélet óra.

Ma az előző poszt folytatásaként (egyelőre) befejezem annak bemutatását, hogy bár a dél-koreai átlagfizetés ötszöröse a magyarénak, a metró 1000 km hosszú hálózatán mindenhol 4G-vel lehet internetezni, a koreai gyártású sikerfilmekre akár 12-13 millió hazai néző vált jegyet, és a világ legdemokratikusabb országainak listáján 29 hellyel előz minket, miért nem Dél-Korea a legcsodásabb ország a Földön mégsem.

Ma egy kiegyensúlyozó bejegyzéssel folytatom, mert az előző poszt alapján úgy tűnhet, hogy itt aztán kimcsiből van az összes kerítés, az emberek reggeltől estig boldogok, és más dolguk sincs, csak korzózni a virágzó cseresznyefák alatt a szuperdemokratikus hazájukban. Pedig valójában nagyon nehéz eldönteni, hogy akkor most összességében irigylésre méltó dolog-e koreainak lenni... még Magyarországról nézve is, és lássuk be, ez nagy szó!

Az elmúlt hétvégi magyarországi szavazás apropóján a köztársaság állapotjáról elmélkedtem, na nem a hazairól, mert annak lassan már az emléke is elhalványul, itt viszont még szerepel az ország nevében a köztársaság szó (az ország hivatalos neve: Koreai Köztársaság). Azért a hazai demokráciáért is megtettem, amit jelenleg megtehettem: a magyar nagykövetség választói névjegyzékében szereplő 34 választásra jogosultból huszonkilencedikként leadtam szavazatomat vasárnap délután.

A múlt hétvégén sikerült kicsit filmfesztivál hangulatba kerülni, aminek itt is volt az ideje, ha már idén, igen sajnálatos módon, lemaradok a Titanic Fesztiválról. Wildflower Awards néven ugyanis most rendezték meg először a legjobbnak ítélt koreai művész/független filmek szemléjét/díjazását Szöulban, aminek keretében másfél tucat filmet vetítettek le, a legtöbbet angol felirattal. A vetítéseket a rendezők részvételével közönségtalálkozók követték - úgyhogy alkalom nyílott találkozásra olyan rendezővel is, akinek az életművét épp az elmúlt hetekben néztem végig a filmarchívumban.