Ma az előző poszt folytatásaként (egyelőre) befejezem annak bemutatását, hogy bár a dél-koreai átlagfizetés ötszöröse a magyarénak, a metró 1000 km hosszú hálózatán mindenhol 4G-vel lehet internetezni, a koreai gyártású sikerfilmekre akár 12-13 millió hazai néző vált jegyet, és a világ legdemokratikusabb országainak listáján 29 hellyel előz minket, miért nem Dél-Korea a legcsodásabb ország a Földön mégsem.

Itt van például az oktatás terén nyújtott parádés teljesítményük. A 15 évesek problémamegoldásban a világon a 2. helyen vannak, a Harvardon a legnagyobb létszámú külföldi hallgatói csoport a dél-koreaiaké, a nagy Koreai egyetemek a világrangsorokban az első 100-ban vannak, akkor mégis mi a baj ezzel?

Például az, hogy részben a konfucianizmus örökségeként oktatási megszállottak lettek. A dolog 20. századi története akkor kezdődött, amikor a koreai háborúban tulajdonképpen az egész ország megsemmisült, a lakosság egyharmada fedél nélkül maradt, lényegében mindenki nincstelenné vált. Egyetlen kiút mutatkozott az előrejutásra: a tanulás. És az az elképzelés, hogy minden problémára az oktatás lehet a megoldás, azóta is szülők generációit ösztönzi emberfeletti erőfeszítésre, hogy gyermekük a lehető legjobb oktatásban részesüljön, minél jobb egyetemre járhasson. Jelenleg Dél-Koreában a 25 és 34 év közötti lakosság 98%-a végzett felsőfokú szakképzést vagy egyetemet – ezzel a világon az első helyen állnak! Ez egyben azt jelenti, hogy a munkaerőpiacon iszonyatos túlkínálat van jól képzett munkaerőből, ami azonban a szülőket arra készteti, hogy gyermekeiket még inkább kényszerítsék, hogy ők legyenek a legjobbak. Iskola után délutáni és esti iskolákban készülnek a mindent eldöntő nagy tesztre, ami eldönti, melyik egyetemekre juthatnak be. A gyerekek iszonyúan túlterheltek, a felmérések szerint a dél-koreai tinédzserek a legboldogtalanabban a fejlett országok fiataljai között, s körükben vezető halálok az öngyilkosság. Az állandó tesztírás és rangsorolás mellett a játékra, a gyerekközösségek kötetlen együttlétére már fiatalkorban is kevés időt fordítanak – nyilván ennek köszönhető, hogy bár a koreai gyerekek feladatmegoldásban világelsők, ugyanakkor 36 vizsgált országból a 35. helyen végeztek abban, mennyire sikeresek a szociális interakciók terén. 

Az oktatás mellett a társadalom és a gazdaság hierarchikus szerkezetével függ össze az a frusztráció, ami állandó, de bizonyos értelemben lehetetlen és értelmetlen versengésre készteti az átlag dél-koreait.

A koreai gazdasági csodával összefüggő vállalatokat – mint a Samsung, a (1997-es gazdasági válságba belebukott) Daewoo, a Hyundai, az LG – mindenki ismeri. Ezek a vállalatóriások az 1961 éa 1979 között az országot vezető Park Chung-hee (az ő lánya jelenleg az ország elnöke) alatt erősödtek meg. Park stratégiája az volt, hogy az állam erőteljesen támogatta a kiválasztott vállalatokat (azokat, melyek a leghatékonyabban szolgálták Park gazdasági elképzelésit – a Samsung és a Hyundai voltak ebben a legjobbak), ugyanakkor kényszerítette őket a külfölddel való versenyre is: a világot kellett megverniük, ha benne akartak maradni a pikszisben. Bár az állam és a vállalatok a 60-as és 70-es években erősen összefonódtak, azt, hogy mégsem lett Dél-Koreából a puszta pénzszivattyúként működő, a vezér kívánságára szellemstadionokat építő operettvállalatok gyülekezete, és kiürült kasszájú koldusország, a versenykényszer garantálta – a pénzt protekciósan kapták, de cserébe meg kellett verniük a világot, és megverték. (Mint ahogy mondjuk a Tisza Cipőgyár és a Videoton nem verte meg a világot, és sajnos az a baj, hogy nem úgy néz ki, hogy a magyar állam kegyeit jelenleg élvező vállalatok bárkit megvernének piaci teljesítményben.) A 60-as, 70-es években az állam és az óriásvállalatok együttműködése megfelelt a követelményeknek: segített a koreai háborúban lenullázott országot a nyomorból kiemelni, a gazdaságot felvirágoztatni. Ma már természetesen nincs állami támogatás ezekben a cégekben, de olyan hatalmasak (a Samsung Korea exportjának 20%-át forgalmazza), és akkora előnyük van, hogy mellettük senkinek nincs esélye belépni a piacra – nagyjából zéró az esélye, hogy feltűnjön egy koreai Bill Gates.

Ezek az óriási pénzügyi hatalmú gigacégek azonban a társadalom más területein is torzulásokat okoznak – politikai és médiabefolyásuk óriási. A tulajdonosok és vezérigazgatók szinte a törvények fölött állnak. Ha bíróság elé is állítják és elítélik is őket (vesztegetés és erőszakos bűncselekmény egyaránt volt az utóbbi években az óriásvállalat-vezetők bűnlajstromán), az augusztusi felszabadulás napi elnöki kegyelem alkalmával rendre még a legsúlyosabb büntetések alól is felmentik az efféle "előkelő" bűnözőket.

A gazdasági nagyhalak közé betörni tehát lehetetlen, úgyhogy az alacsonyabb szinteken zajlik a versengés: a legjobbnak lenni az iskolában, hogy minél jobb egyetemre mehessenek, és a legszebbnek lenni, hogy minél jobb társadalmi hátterű és iskolázottságú társat találjanak.

Jellemző, hogy az 1990-es években, amikor a világ leggazdagabb nemzetei közé értek, ahelyett, hogy hátra dőltek és élvezték volna a gazdagság gyümölcseit, újabb megszállottságokkal kezdték boldogtalanná tenni magukat. Például a szépség megszállottjai lettek: 1987 és 1996 között a kozmetikumokra költött összeg megnégyszereződött (ezt még főleg a nők produkálták). Azonban a 2000-es években megkezdődött a férfi kozmetikai boom: 2010-ben a világ férfikozmetikum-forgalmának 18%-a (!!!) Dél-Koreában zajlott.

Kíváncsi vagyok például, hogy Magyarországon vajon hány férfi tudja, hogy mi az a BB-krém. Itt valószínűleg a férfiak nagyobb százaléka tudja és használja ezt, mint ahány nő Magyarországon:

Valamint 2010-ben például a férfiak többet költöttek itt öltözködésre, mint a nők! Mondjuk ez utóbbi jelenséget én speciel támogatom, mert nagyon üdítő ilyen mennyiségű igényesen öltözött férfit látni az utcákon! 

A szépségmánia rémisztőbb változata viszont a plasztikai sebészet-őrület. A szemhéj-, orr-, mell-, és – a nagyon veszélyes – állkapocscsont átalakítás (ami az arc keskenyebbé tételét szolgálja) mellett népszerű a lábszár formájának átalakítása is. Különösen rémisztő, hogy ezeknek az átalakításoknak jó része az ázsiai rasszra jellemző jegyek eltüntetését jelenti. Óvatos becslések szerint a húszas éveikben járó nők 50%-a esett át valamilyen műtéten, s a szülők gyakran kifejezetten támogatják az ilyen műtéteket, hiszen ezzel a megfelelő pár megtalálásába, a jobb munkalehetőségek elnyerésébe fektetnek be.

Minden esetre tényleg megdöbbentő, amikor Gangnamban egy metrómegállóból kiérve egy széles sugárút mindkét oldalán hosszan csak szépészeti klinikák sorakoznak, négy méter magas, mosolygó és hívogató orvosteamek óriásplakátjaival a házfalakon. A dimenziókat jól érzékelteti az az állkapocsdarabkákból összedobott installáció, ami egyetlen klinika "hulladékából" jött össze, igaz a hatóságok ezt az – akár jelentős társadalomkritikai műalkotásként is felfogható – produkciót eltávolíttatták a klinika előteréből, és még meg is büntették őket. A jelenség persze nemcsak a klinikát késztette alkotásra, hanem valódi művészeket is: ez a koreai fotóművész például a plasztikai beavatkozás után lábadozókról készített fotósorozatot.

Ha netán valaki végigolvasta ezt a baromi hosszú posztot, azt megajándékozom két irtó bölcs tanulsággal – egy magyar szempontból biztatóval: a pénz nem boldogít; és egy magyar szempontból elszomorítóval: úgy látszik, a keleti nyitás jegyében, kizárólag a rossz dolgokban kezdünk egyre jobban hasonlítani Dél-Koreára.