Ma egy kiegyensúlyozó bejegyzéssel folytatom, mert az előző poszt alapján úgy tűnhet, hogy itt aztán kimcsiből van az összes kerítés, az emberek reggeltől estig boldogok, és más dolguk sincs, csak korzózni a virágzó cseresznyefák alatt a szuperdemokratikus hazájukban. Pedig valójában nagyon nehéz eldönteni, hogy akkor most összességében irigylésre méltó dolog-e koreainak lenni... még Magyarországról nézve is, és lássuk be, ez nagy szó!
Például nagyon érdekes, hogy a statisztikákban a magyarok és a dél-koreaiak szinte mindig – kiemelkedő eredményekkel – fej-fej mellett haladnak, amikor valami szomorú és kétségbeejtő dologról van szó: a világ legboldogtalanabb országai listáján rendre mindkét ország dobogós...
Az öngyilkossági statisztikákat utcahosszal vezeti Dél-Korea, de a második helyen mi is ott kapaszkodunk:
A Transparency 2013-as korrupciós listáján is fej-fej mellett hozunk szégyent a fejlett országokra - Dél-Korea a 46., mi a 47. helyen, amivel csak Afrika és Dél-Amerika egyes területeit előzzük biztonsággal. Dél-Korea esetében egyébként pont ez a korrupció ügy az, ami megakadályozza, hogy akár a világ első tíz legdemokratikusabb országa közé is bejusson.
Viszont az is igaz, hogy Dél-Korea legalább elmondhatja, hogy tiszteletre méltó listákat is vezet, bár mint látni fogjuk, éppen ezen listák vezető helyéért fizeti azt az árat, hogy a depresszív listákon is élen jár. A szomorú pedig az, hogy mi viszont ezeken a pozitív listákon sereghajtók vagyunk. Például itt van a legutóbbi Pisa felmérés az iskolások hétköznapi problémamegoldó képességéről, amiben Dél-Korea a világ második helyezettje, mi pedig minden kategóriában visszaesőben vagyunk, leszakadóban a fejlett országoktól.
Úgy tűnik, a sok jónak és rossznak ugyanaz a forrása Koreában: buddhizmus, konfucianizmus, kereszténység. A közösséghez tartozás, a közösség tagjai közti lojalitás és önzetlenség, a barátok közötti (külső szemlélő számára irracionális) önfeláldozó viszony máig meghatározó jellegzetességek, s egyik forrásuk a buddhizmus közösség-centrikussága, azonban ez igen jól megágyaz a korrupciónak is. Ugyancsak a buddhizmusból ered az egyén állandó önfejlesztésének imperatívusza, amit azonban a konfucianizmus oktatáscentrikussága tett már-már mániákus jellegűvé a 20. század második felében.
A konfucianizmus nagyjából 500 évig (14. sz. végétől 1910-ig) volt az állam hivatalos ideológiája. A legtöbb, a nyugati szemlélő számára furcsa mai jelenség is ebből a meghatározó tradícióból ered. A legfőbb az iszonyatosan erős hierarchia, ami mindenhol nyomot hagy. A meghatározó hierarchikus struktúrák: uralkodó (főnök) és alattvaló (beosztott), apa és fiú, férj és feleség, idősebb és fiatalabb - az előbbi mindig feltétlenül az utóbbi fölött áll, és kötelező engedelmességet és tiszteletet érdemel. Egyenlőségen alapuló kapcsolat lényegében csak az azonos korú barátok között képzelhető el. Mindezt a nyelv kiválóan tükrözi a tiszteletadásnak különböző szintjeit kifejező bonyolult udvariassági beszédmód-szisztémával (meg se próbálom elmagyarázni, mert én sem értem).
Mindezek a tényezők máig meghatározzák a koreai társadalmat. Az erős csoportkötődés, az egy helyről, egy iskolából, egy gyülekezetből származók mindenek felett segítik egymást, ami egyrészt a korrupció és a protekcionizmus melegágya, másrészt a külföldi üzleti kapcsolatokban az idegenek számára érthetetlen, amikor a gazdasági racionalitásokat teljességgel felülírja ez efféle csoportkötődés.
A munkahelyen a konfuciánus etika feltétlen lojalitást ír elő a dolgozó számára a vállalat közössége iránt, és feltétlen engedelmességet követel a főnökkel szemben. Ugyanakkor a főnök feladatának tekinti (mint egy jó atya), hogy dolgozói magánélete iránt érdeklődést mutasson, beosztottjait rendszeresen megvendégelje közös vacsorán. Azonban a nagy lojalitás és odaadás újabb boldogtalanság növelő faktor, a fejlett országok közül ugyanis évente a dél-koreaiak dolgoznak a legtöbb munkaórát (töltenek a legtöbb időt a munkahelyükön), viszont az idő jelentős részét valószínűleg malmozással töltik, mert 30 fejlett országból a 28. helyen vannak produktivitásban - vagyis, hogy egy óra munkával mennyi értéket hoznak létre. Az értelmetlen malmozás valószínűleg komolyan rontja a boldogságfaktort...
A női alárendeltség problémája is összefügg a konfucianizmussal. A konfucianizmus térnyerését megelőzően, a tradicionális koreai sámánizmus és a buddhizmus idején a nők kifejezetten egyenrangúak voltak, mindenféle jogok megillették őket. A konfucianizmus viszont a nőket kizárólag anyaként értékelte, így például attól kezdve, hogy gyermeket szültek, már csak "XY anyjának" hívták őket (mondjuk nekem a Szabó Jánosné legalább ilyen rettenetes és megalázó megoldásnak tűnik). A modern demokrácia keretei között ez a helyzet nyilvánvalóan nem tartható fenn, de a félezer éves tradíció nyomán a nők egyenlőségének elérése továbbra is sok extra nehézségbe ütközik ebben a társadalomban (nem mintha nagyon büszkék lehetnénk arra, amire ezügyben mi magyarok 500 év konfucianizmus nélkül jutottunk). Mindenesetre a problémát komolyan veszik, úgyhogy például külön minisztérium van, melynek neve "A nemi egyenlőség és család minisztériuma". Valamint fontos a szimbolikus jelentősége annak is, hogy jelenleg Dél-Korea legfelsőbb vezetője, az elnök, egy nő...
Úgy látom, jó magyar módra, annyi búsongani valót találtam, hogy a szörnyülködésnek szentelek majd még egy bejegyzést!
folyt. köv.
